Igazából nem mi vagyunk a blogsaláta, vagy a blog.hu, vagy a nem is tudom micsoda, de most megint belehúztam a jóba. És tényleg a jóba! Kénytelen vagyok ismét egy másik oldalt ajánlani. (Ellenséééég, elviszi az olvasótábooooort!!!) Mások szenvedésén röhögni szemét dolog, de ha ő maga tárja azt a széles nyilvánosság elé, akkor úgy érzem nem az. Kb egy órája ezt olvasom, már az archívumban turkálok, csak röhögök és azt mondom ilyen nincsen, miközben néha hasonlóságokat vélek felfedezni a saját és környezetem történetei között.

    A blog címe: Szakíts ha bírsz - Értékellek mint embert. Igen, az olvasók által beküldött szakítós történetek garmadája, és őszintén én is el-elgondolkoztam rajta pofátlan módon hogy lenne egy egy-két sztorim, csakhogy a jónép is röhöghessen amin én is röhögtem - természetesen szigorúan csak utolólag, miután összekaptam magamat. Aztán rájöttem hogy nekem ez nem fér bele: nem is tettem.
    Belegondolva, azért nagy az isten állatkertje. Legyen szó arról hogy az ember metrón búcsúként, a másik vallása, egy félreértett és meg nem beszélt szituáció, vagy éppen valami apró hülyeség miatt szakít a másikkal. De ami itt van kéremszépen. Nem tudom megmondani hogy a történetek hány százaléka ami valóban és igazán megtörtént, de ha a legrosszabb eshetőséggel számolunk - aka worst case- , akkor sincsenek ilyen emberek a világon. Vagy mégis?? Tanulságos.

Van egy mondás: "Sajnos, ilyen az élet". Tényleg ilyen????