threesome movie review – Kalandorok, Otthonom Idaho, Juno
Hogy melyik melyik, az derüljön ki a végén.
1. Kalandorok (2008)
Paczolay Béla filmjétől már jópár napja hangos a sajtó, az index cikkében megtudhattuk, hogy a szakma hatalmas üdvrivalgással fogadta, meg hogy végre egy jó magyar film az utóbbi évek termését vizsgálva, fantasztikus jutalomjátékok, ésatöbbi ésatöbbi. Hát elmentünk megnézni.
Rossz előjelnek számított az előttünk vetített film után az ég felé meredező és tengelyéből kiforduló szemekkel kisántikáló 70 év átlagéletkorú közönség, melyről utóbb kiderült (a végecímzenéből következtetve), hogy szintén a Kalandorokat nézték meg. (Újabb rossz ómen ráadásul, hogy már a reklámok alatt sikerült magamra öntenem az egész nachos menüt).
Az alaptörténet: legatyásodott trombitás apa (Elekes Géza – Rudolf Péter) elviszi a barátnője által eltartott, mellesleg szerencsejáték függő huszonakárhány éves fiacskáját (Elekes András – Schruff Milán) a nagypapához (Elekes István – Haumann Péter) Romániába, mert a szülői házban hatalmas villámok csapkodnak, és kéne valami megoldás, hogy az öregek ne verjék fel teljesen a csendes kis falu nyugalmát. Miután kiderül, hogy a nagymama (Pogány Judit) téves(?) képzetei – miszerint a nagypapa más asszonyok szoknyája alatt kutakodik – megcáfolhatatlanok, a nagyapó világmegváltó ötlettel áll elő: ő akkor márpedig hazamegy a fiával és az unokájával, és velük fog lakni Budapesten. Igen ám, csakhogy középsőgenerációs főhősünk már 3 hete az autójában él, mivel immáron negyedik felesége úgy kiebrudalta a lakásból, hogy a lába se érte a földet. Ráadásul a kisunoka odafele úton eljátsza a csaja összes pénzét, így ő se számíthat semmi jóra lakásügyben. És itt kezdődnek a végeláthatatlan, egyre csak bonyolódó események, hullákkal és álhullákkal, pirosruhás román MELLékszereplőnővel, rendőrös autósüldözéssel, cigányvajdával, sok-sok pálinkával, és illegális határátkeléssel.
Vélemény: Schruff Milán játékával bevallom őszintén nem voltam megelégedve a film elején, mintha nagyon akart volna, és éppen ezért nem hittem el amit játszott, aztán jött a pálinkás rész, és nem tudom, hogy tényleg ivott-e, de olyan jól csinálta a totál bebaszott karaktert, hogy már sajnáltam, hogy nem maradt így az egész film alatt. Mindenesetre a későbbiekben – nem kizárt, hogy Haumann Péter feltűnése után az ő jelenléte és játéka húzta magavál – meglehetősen sikerült beilleszkednie a filmbe, és a duóval egész jól kiegészülő triót alkotnia. Rudolf Péter hozta a tőle elvárt karaktert, a színészi minőséget, sokan mondják, hogy nagyon hasonlított az Üvegtigris-beli szerepéhez, szerintem ettől azért messze állt. Haumann Péter pedig egyszerűen lehengerlő volt. A legtöbbet azokon a jeleneteken szakadtam, amelyekben ő is szerepelt, annyira jófej nagyapa karaktert játszott, hogy szerintem egy-egy jelenet nem is az előre megírt forgatókönyv alapján készült, hanem egyszerűen csak szabadjára eresztették őket és „hagy menjen” jelszóval felvették, és bennehagyták a filmben. Ettől lett a sok hihetetlen esemény közepette is túlsúlyban mégis életszaga és emberközeli légköre ennek a szórakoztató, ezzel együtt nem túlzásokba-eső magyar-román „ródmúvinak”. (A zene ráadásul a Kistehén Tánczenekarnak köszönhető, amivel felettébb előnyösen járultak hozzá a egész film hangulatához) Ajánlom.
2. Otthonom, Idaho (1991)
Hahhaha, ezerforintos dividi, szoktam válogatni, többnyire jókat kifogni, néztem ezt a filmet is, rendezője Gus Van Sant (Good Will Hunting, Fedezd fel Forrestert, Kölykök – bár itt csak producer volt), főszereplők az 1993-ban, 23 évesen túladagolásban elhunyt River Phoenix (Állj mellém, Üres járat), valamint a szintén zsenge és ifjú Keanu Reeves (Édes november, Konstantin, Ház a tónál). Szóban forgó film Van Sant első rendezései közül való, és már csak ez alapján is megállapíthatjuk, hogy nem normális az ürge. Mondhatnánk ezt jó értelemben is, ám ebben az esetben nekem már sok volt. Fent említett filmek témájukban mondjuk ettől teljesen eltérnek, az elborultság ebben a filmben viszont kifordul, és átesik egy olyan összefüggéstelen művészinek látszani akaró katyvaszba, amit szinte már fáj nézni. El kell mondani attól függetlenül, hogy a szereplők színészi játéka kifogásolhatatlan, amit hozniuk kell, azt hozzák. Főleg Phoenix. Nem véletlenül kapta meg a Velencei filmfesztiválon a legjobb férfi alakításért járó díjat. Mondjuk ugyanezen a fesztiválon jelölték Van Santet is rendezőként, de nem nyert.
Lássuk miről is van szó: adott egy narkolepsziától szenvedő fiúkurva (hímringyó), valamint ugyanilyen minősítésben foglalkozását végző társa. Előző rég nem látott anyját képzeli mindenhová, utóbbi dúsgazdag apja szigorától menekülve kötött ki az utcán. Mindketten keresnek valami fix pontot az életben, enni és lakni pedig muszáj valamiből, hát a „legegyszerűbb” módját választják a megélhetésnek. Képet kapunk az utcai élet színes eseményeiből, a közösség többi tagjáról, a legandaként kezelt, ennek ellenére hülyére vehető dagadék „Bob” különc karakteréről, valamint elbaszott idegbeteg kuncsaftokról, akik meztelenül egy lámpával táncolnak óbégatva, vagy tisztaságmániájukban attól fröcskölnek el, ha kis kedvencük matrózruhában suvickolja csillogóvá a biedermaier dohányzóasztalt. Az alapszituáció nem elcseszett elgondolás. Nem akarom én megmondani Van Santnek mit hogyan kellett volna csinálni, de ezt a filmet számomra a rendezés tette tönkre. A jelenetek logikátlanul követik egymást, összefüggéstelen vágások és hirtelen témaváltások szaggatják szét unalommá a filmet, aminek az lett a vége, hogy a háromnegyedénél kikapcsoltam a faszba. Finito. Nem ajánlom!
3. Juno (2007)
És akkor már kitalálhattátok hogy ki lett a trióból a legesleg, hát igen. A Juno. Itthon még vár a bemutatásra sajnos. (Egyéb fórumokon azonban elérhető.) Hihetetlenül kellemes csalódás volt. Mondjuk az az igazság, hogy valójában nem is számítottam semmire, annyit tudtam, hogy valami olyasmi mint a Felkoppintva. (Ami mindenféle előítéletem ellenére is végül szintén kellemes meglepetés volt.) Hát végülis majdnem. Ha az a sablonskálára azért mégis felkapaszkodott némelyest, ez a film még le se hugyozta azt. Oscar for Ellen Page!
Alaptörténet: egy 16 éves gimis lány, Juno (Ellen Page) első szexuális együttléte után mitadisten teherbe esik, ráadásul egy első ránézésre eléggé szerencsétlen sráctól (második ránézésre is az – egyébként a Badass c. film nyurga bodroshajú főszereplőjéről van szó). A lány fiúsan vagány karaktere és meglepően érett gondolkodása és helyzetkezelése elsőre összeférhetetlen ellentétnek tűnik, ám ez az a rendszer, ami az egész szituációt ahelyett, hogy tragédiának fognánk fel mi, nézők, kezelhető problémává változtatja. A megoldás - és a film velejének történései ennek az alapszituációnak a részleteiben való kifejtéséből következnek – az, hogy a lány eldönti (önállóan), hogy nem veteti el a babát, hanem megszüli, és adoptálja. A lány és a szülei (apja és mostohaanyja) kapcsolata, a lány és a leendő nevelőszülők kapcsolatának alakulása, a lány és a fiatal apa viszonyának fejlődése, a baba sorsának a film végéig bizonytalan volta magával ragadja a nézőt, egyszerűen szerethetővé teszi az összes szereplőt (még a leendő adoptáló apát is), nincs jó, vagy rossz, csak emberek vannak, akik saját maguk döntenek a sorsukról, és előbb utóbb kénytelenek belátni, hogy az a legjobb, ha bár fáj a döntés, hosszútávon önzetlenül sokkal jobb cselekedni, mint elhamarkodottan csak a saját érdekünket nézve dönteni.
Korábban nem láttam Ellen Page-et filmben, de ebben hihetetlen nagyot játszott. Húsz éves fejjel tizenhat éves lányt játszani talán lehet mégsem olyan nagy ördöngősség, és nyilván a felettéb tiszta és világos gondolkodás és kapcsolatalakítás eljátszása a sok hebrencs viselkedés mellett így megérthető, ám nem ennyire egyszerű az egész. Beszippant a játéka, valami hihetetlen módon kizár mindent és mindenkit, még az adoptáló anyát játszó Jennifer Garner is törpe volt az óriás Page mellett. Nem meglepő tehát, hogy az idei Oscar jelölések között a Juno-t 4 kategóriában jelölték: 1. Legjobb film, 2. Legjobb színésznő (Ellen Page), 3. Legjobb rendező (Jason Reitman), 4. Legjobb eredeti forgatókönyv.
Határozottan ajánlom!
Ja! A film zenei repertoárja is eléggé ütős...
Utolsó kommentek