Ilyen se volt még: élménybeszámlós ajánlás következik. Szombat esti szolid alkoholtúrának induló estémből az lett aminek lennie kellett. Persze most nem az lesz írói teljesítményem végterméke, hogy elmeséljem hány jéger-sör kombótól lehet jókat dülöngélni éneklés közben, inkább hagyom hogy a zeneszerető énem bontakozhasson ki. Történt ugyanis hogy italfogyasztó vendéglátóipari egységet keresvén suhantunk el a Deák Ferenc tér közelében a Lucky13 nevezetű hely előtt – ami egyébként teljesen rendben van, promó vége – ahonnan kellemes muzsika szólt. Az ajtóban álló két fiatalembertől érdeklődvén derült ki, hogy az épület gyomrában éppen a Zorall nevezetű formáció koncertezik.

    Azon kívül hogy a zorall szó, mint szleng szépen beépült a szóhasználatunkba, zenei értelemben, csak az e műfajban jártas embereknek mond mást is. Ezért most nem fogok most belemenni nyelvészeti, lingvisztikai és egyéb kérdésekbe. Kik ezek a Zorall-ok? Ők 5 olyan fiatal (és kevésbé fiatal) ember, akik korábban már más zenekarokban bizonyítottak, majd 2002 elején úgy döntöttek szerveznek egy közös próbát és megnézik mit tudnak együtt. A jelenlegi felállás név szerint, zárójelben hogy hol játszottak korábban: Barbaró Attila (Junkies), Schvéger Zoltán (Kentaur, Pierot), Hangyássy László (Sing-sing), Szendrey Zsolt (Sex Action) és Weisz „Kicsi” László (Kalapács). Igen, tökjó, összeáll  5 zenész láttunk már ilyet. Mi ebben az extra? - teheti fel bárki ezt a szinte triviális kérdést.

    És a válasz: ők egy rock ’n roll feldolgozás zenekar. De nem akármilyen…hazai örökzöldeknek ugrottak neki, melyeket punk és rock dalok riffjeivel húzták össze. Szemléltető példa: Szűcs Judit szám egy AC/DC Thunderstuck alappal elég meredek. Továbbá korsómat szorítva mosolyogtam azon is, hogy egy jó  pár Hungária számot eltoltak elég egyedi stílusban, amire a közönség úgy ropta a táncot, hogy csak lestem ki fejemből. Igazából nem az a zúzós, lökdösődős koncert volt, amelyet hasonló stílusban megszokott az, aki tényleg kijár koncertekre – itt nem egy Britney vagy egy Pink koncertre gondolok – ugyanis, ez egy unplugged jellegű szösszenet volt. Voltak akik szép csendesen ültek az asztaluknál, voltak akik énekeltek, voltak akik bekiabáltak, akik rázták, akik számot kértek, és voltam én – kedves ivócimbikkel – aki szemlélt. És nekem tetszett, ez volt az első alkalom hogy láttam őket élőben zenélni.  

    Nem kell bőrkabátosnak, tetováltnak, fejkendősnek, motorosnak lenned ahhoz, hogy megnézz egyszer egy ilyet. Na jó, azért pöttyet kitűntünk a tömegből:) Én jól szórakoztam, valószínűleg azért meg hasonló jellegű zenei stílusok jegyében nőttem fel. De ha érdekel és sok mindenre nyitott vagy, semmiből nem áll egyszer egy ilyet is meglesni. Nem lesznek cicababák, nem lesznek csípőt rázó műcsajok, nem  lesz parfümháború és méregdrága koktélok - valószínűleg. Ami lesz: ZENE (értsd: hangszerrel készített), füst, pia, jóhangulat.

A zenekar honlapja, ahonnan sok mindent megtudhatsz:
http://www.hangyaprodukcio.hu/zorall/

Olvastam a szavakat, értettem a mondatot, el is képzeltem valamit, de valahogy az egész olyan száraz maradt. A képzeletbeli képek a szemem előtt nem tükrözték azt, amit igazáni látni akartam, vagy amiről csak gondoltam, hogy lépes vagyok látni. Képtelen vagyok elrugaszkodni a szavak igazi jelentésétől, egy gondolat átértelmezése kevésbé jön magától. Így nem erőlködtem tovább, meghagytam ezt a profikra. Például amilyen Sam Brown, az explodingdog kitalálója.

Sam Brown (eredeti nevén Adam Culbert) 2000-ben indította az explodingdog.com-ot, azzal a fő működési elvvel, hogy az olvasók által beküldött címekre egyedi rajzokat készítsen. Legfőképp digitalizáló táblával, rögtön PhotoShopba készíti a képeit, ám különleges alkalmakkor akár kézzel rajzolt alkotásokat oszt ki az olvasók között, illetve rendelésre is kérhet valaki rajzot, és ha elég szerencsés, pár héten belül tényleg meg is kapja. Ezenkívül számos termék készült el azóta, mint könyvek, pólók, iPodskinek, bádogkutya kiállítás, explodingdog tárlat, magyarul minden ami a projekttel kapcsolatosan eladható, és ami által ez az egész kezdeményezés hosszabb távon életben tartható.

Brown egyedi világlátása következetesen tükröződik képeiben, számos karakter tűnik fel újra és újra, úgy mint a legtöbbször főszereplő nagyfejű pálcikaemberkék, felhők, csillagok, piros robotok, szörnyek, felhőkarcolók, és még számos figura, ami közös bennük: az összes karakter a szimplicitáson alapszik. Érzelmekből és fogalmakból is rengeteg a visszatérő motívum, mint a magányosság, nagyság és távolságok kiemelt érzékeltetése, ellentétek, szélsőséges érzelmek szurkálódó, éles értelmezése. Egyik ábrázolás sem elnagyolt, minden egyes alkotás százszázalékosan körvonalazódott elképzelésen alapszik, ahogy Brown saját maga is nyilatkozta többször: „Nem mindegyik beküldött címet rajzolom meg, átfutom a listát, és amelyiknél rögtön beugrik egy kép, amivek azonnal tudok mit kezdeni, azt papírra vetem”. Számos alkotás a humort sem nélkülözi, de a legtöbb rajz hatása a „mi van?? ... jaa! dedurva.” kifejezéssel jellemezhető. Lehet szemezgetni, ugyanis közel 7 év termése található az oldalon. Akinek pedig annyira megtetszik, hogy akár pólót is rendelne, vagy könyvet... hát az ne habozzon nekem is küldeni egy példánnyal...

explodingdog

Safranek egy hülye, de hát ezt eddig is tudtuk. Nekem meg felesleges ezer dollárjaim csücsülnek otthon a zoknifiókban, így a vakok megtétele után azonnal az első körben nyugodt szívvel mondtam egy all-int, szinte oda se figyelve milyen off volt a kezemben. A számításom bejött, bár a győzelem még távol volt. Pissy bedobta a lapjait, s így tett Grabowski és Mr. Teufel is. Safranek azonban állta a támadást és ő is betolta az all-int. A kezemben volt egy 9 és egy Q, a flop 9, 10, K. Mázlim volt, a turn még egy Q, a river meg már nem érdekelt. Safinak semmije nem volt. Vittem a vakokat meg Safranek ezer dollárját. Rezzenéstelen ábrázatom mögött ujjongva elkönyveltem magambam: igazán fasza gyerek vagyok.

Következő offom 8 és 9. Treff. Na mondom. Legyünk megint tökösek, de azért az előzőnél óvatosabbak. Bedobtam a kisvakot, majd emeltem 300-zal. Pissynek már ez is sok volt, ő bedobta, de Teufel és Grabo megadta. Flop. Emelek megint, már nem figyeltem mik jönnek fel, mi az a háromszáz a kétezremhez képest. Ennek ellenére a turn megint egy 9est hozott, így megint emeltem 200-at. Ez már az állva maradtaknak is sok volt, bedobták, így vittem az előző körben meggondolatlanul megadott téteket.

Ebben a körben szintén jól állok (AQ, a flop TQT, szóval két fasza párom már biztos van), bár ezt a Pissyt nem lesz nehéz kibillenteni az egyensúlyából. Nagyon óvatos. Előbb utóbb viszont úgyis hibázik. És én ott leszek amikor ez megtörténik.

MACSKAFOGÓ PÓKER OLDALA

ÉS NE FELEDJÉTEK!

MACSKAFOGÓ – A SÁTÁN MACSKÁJA BEMUTATÓ: DECEMBER 20.

    Nem tudom ki hogy van vele, de én, személy szerint szeretek nevetni. Ok-okozati összefüggés: szeretem a vígjátékokat. Míg a saját generációm és korosztályom hatalmasakat nevet az Amerikai Pite, a Csupasz Pisztoly minden részén és még sorolhatnám 2054. január 1-ig, nem sok ember emlékszik egy vígjátékra mondjuk a 80-as évekből. De ahhoz már nagyon expertnek kell (KÉNE!) lenni, hogy elmondhassuk: igen, mi láttuk az ősöket is. Fekete-fehér vígjáték. Furán hangzik, nem? Láttál már olyat, kedves olvasó?

    Nem-nem, a Tüskevár az nem ér… Van egy film, amelyet én úgy hívok: A vígjátékok őse. Eléggé nagy „A” betűvel (49-es betűméret). Ez nem más mint a Botrány az operában (A Night at the Opera) című vígjáték 1935-ből (A dátumot nem írtam el!), amely a "Botrány az..." sorozat talán legfényesebben csillogó tagja . Semmi szín, mono hang, viszont tömör élvezet. Néhány szó magáról a sztoriról: segítek, nem dugós-vicces-partraszállós. Csak a vicces stimmel. Egy apró szerelmi vonal húzódik végig a filmen, amely középpontjában egy fiatal operaénekes, egy operaénekes hölgy és az őket körülvevő emberkék állnak. A hölgyet leszerződtetik Amerikába, ám a szintén rendkívül tehetséges pár (mivel nem dekoratív hölgy) nehezen jut híres szerep közelébe;  Amerika közelébe mégannyira se. Viszont: egy hajóút amely az elválást jelentené mégsem lesz az , egy bőröndbe rejtőzve a hajóra feljut társaival és a tengerentúlva eljutván azon vannak, hogy a szépséges hölgy közelében maradjanak és főleg:  a „helyette” felvett tenort később távol tartsák a hírnevet jelentő előadástól. Apropó. Utazótársak. Ők a Marx-fivérek. 3 testvér, akik a 30-as évektől megnevettették Amerika és a világ közönségét. 3 ember, akik fenomenális humorukkal kitűntek korukból és alapozták meg a mai vígjátékok rögös és mégis oly szilárd alapjait. Ők név szerint (megérdemlik hogy  nevén nevezzem őket) Groucho, Chico és Harpo Marx. Ebben a filmben a legviccesebb figurát – véleményem szerint - Harpo Marx alakítja, aki néma. Egy szót se szól, tettei mégis mozdulatról mozdulatra késztetik az embert arra, hogy egy jóízűt nevessen. De természetesen a másik két úriember alakítása sem törpül el (hozzáteszem: semmiféleképpen) az ő alakítása mellett, ahogy ez a film során egyik főszereplőről sem mondható el. Mindenki hozza az egyediséget, a humort, vagy éppen a komolyságot, amely a történet szerelemi, érzelmi vonalát illeti. A film végkifejletéről és fő jelenetéről pedig csak annyit: a hasamat fogtam…még sokadszorra is.

    A mozit megszakítják, bár inkább áthidalják zenei, operai jelenetek, amelyek kifejezetten nem unalmasak! Még azok számára sem, akik egyébként nem kedvelik vagy egyszerűen nem jártasak eme zenei műfajban. Ami rendkívül pozitív, hiszen nem késztet minket arra, hogy belepörgessünk a DVD-be (sajnos már csak így tehetjük magunkévá), vagy kimenjünk rágyújtani mert éppen valaki kornyikál. A küzdés motívuma kíséri végig történetünket, amely elég pozitívan zárul. A poént nem lövöm le: bár esélyem se lenne rá, ennyi poént nem lehet lelőni.

    Összegezve:  és ezt már idézném az imdb.com-ról, mellyel maximálisan egyetértek:

„The best Marx Brothers film, the best comedy, the best everything”
„Don't miss it! The funniest picture ever made!”

Úgy érzem elmondtam (jobban mondva leírtam) mindent. Ezt egyszerűen látni kell. Szerintem nem fogtok csalódni, ha valahonnan megkaparintjátok DVD-n. Vadászatra fel!

kép: www.myspace.com/zagar

Találóskérdés: melyik az a szám, amit akárhányszor hallasz, akármilyen sűrűn (na jó, a józan ész határain belül), egyszerűen képtelen vagy megunni?

Az én válaszom: Žagar feat. Underground Divas - Wings of Love.

    A 2002-ben, Zságer Balázs vezetésével alakult Žagar nevű zenekar (korábban egy évet Pulzus zenekarként játszottak, miután hárman – Zságer Balázs, Kovács Andor, valamint DJ Bootsie – kiváltak a Yonderboi Quintetből és csatlakozott hozzájuk Lázár Tibor dobos is) még alakulásuk hivatalos évében megjelentették első nagylemezüket Local Broadcast címmel. Két évre rá Török Ferenc második nagyjátékfilmjéhez (Szezon, 2004) készítették a soundtracket, hogy aztán a Cannot Walk Fly Instead című, sorrendben a harmadik (hagyományos értelemben véve második saját) lemezüket 2007-ben már régi ismerősként vehesse kezébe a magyar elektronikus underground zene rajongóinak széles (?) tábora. A zenekar is kibővült: Balázs öccse, Zságer-Varga Ákos basszusgitáros is csatlakozott a csapathoz.

     A most megjelent lemez egyik húzó dala és egyben fináléja a fent említett szerzemény, melyet Balázsék hat nagyszerű énekesnővel kiegészülve készítettek el, név szerint: Sena, Judie Jay, Péterfy Bori, Hódosi Enikő (Neo), Németh Juci (ex-Anima Sound System), és Kutzora Edina (Yonderboi), ők együtt az Underground Divas. Meglehetősen ütős felhozatal egy szám erejéig. Ez a zseniális kórus megszólalásával azonnal a súlytalanságig emeli a számot, tökéletesen eltalált a finálé hangulat, méltó befejezése az albumnak, szinte furcsán rövidnek is tűnik a felvezető instrumentális szakasz ha az ember egymagában hallgatja a dalt. Lehet egyetérteni vagy nem egyet érteni, de nálam ez durván tökéletes közeli alkotás. Period.

Az éter hullámain a RadioCafé és a(z MR-2) Petőfi Rádió műsoraiban keressétek.

Frissen elkészült klipje pedig alant látható-hallható (rendező Nagy András):

        Mit adhat neked a világ ha 14 ezer évig benne élsz? És mit adhatsz te a világnak? Ennyi időn át vajon elkerülhetetlen-e, hogy megbújj a háttérben azért, hogy kerüld a feltűnést, azt, hogy rájöjjenek ki is vagy valójában? Mennyi tudást és tapasztalatot tud felhalmozni ennyi idő alatt az emberi elme? És vajon hogyan fogadja mindezt az igazságot egy halandó társaság? Te hogyan reagálnál? Őrültnek hinnéd a barátodat? Vagy meg tudna győzni arról, hogy valóban ez az igazság? Mikortól jön el az a pont, amikor elhiszed a történetét? És vajon mi történik addig? És mi jön azután? Erről szól a „The Man From Earth”.

Gondolkodjunk csak el egy picit: milyen vajon egy jó science-fiction mozi? Mennyiben ad hozzá a filmélményhez a vizuális tálalás és mennyiben maga a történet? Kell-e a tömérdek CGI ahhoz, hogy a science-fiction kategória fogalmát kimerítsük? Mitől sci-fi egy sci-fi? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, mikor a The Man From Earth c. filmnek már kb. a felénél jártam, speciális trükköknek nyoma sem volt, és nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy hiába is várom. Hozzáteszem az volt a furcsa, hogy tulajdonképpen nem is vártam. Ha az ember hozzászokik egy fajta kialakult zsánerhez, nehezen hiszi el elsőre, hogy lehet azt máshogy is csinálni. Megfogni azt ami önmagában is működik, és kicsapni az asztalra tisztán és sallangok nélkül, lecsupaszítva róla mindent, meghagyva a lényeget: jelen esetben egy piszok jó, ám annál egyszerűbb történetet, és egy maroknyi remek színészt.

Jerome Bixby 1998-ban fejezte be a The Man From Earth történetét, ez volt élete utolsó műve, nem sokkal utána, még ugyanabban az évben elhunyt. Bixby a sci-fi rajongók körében leginkább a Star Trek és az Alkonyzóna sorozatok egyik legkedveltebb epizódírójaként ismert. A történet 8 évig feküdt a fiókban, mire Bixby fia, Emerson rátalált egy rendezőre, aki a történetet úgy álmodta a vászonra, ahogy az papíron le volt írva. Korábban többen szerették volna megrendezni a filmet mammutokkal, visszatekintő történelmi jelenetekkel, de ez a sztori nem erről szól. Vagyis nem így kell róla szólnia. Richard Schenkman rendező úgy vitte vászonra ahogy annak működnie kell, és ahogy működik is. Lesz aki ha befogadja ezt a fajta történetmesélést, akkor oda is szögezi a képernyőhöz, de biztos vagyok benne, hogy akad majd olyan is, akit untatni fog. Nézzétek meg, és döntsétek el, ki melyik táborba tartozik. Jómagam az előbbibe. Régen láttam ennyire őszinte és letisztázott munkát, mint a „The Man From Earth”. Ami a mai látványközpontú világszemléletünkben nem is kicsit meglepő.

a film honlapja